Ha egyszer eljössz hozzám
ide le, ilyen mélyre, akkor
megmutatok neked mindent.
Elmesélem, mit látok, mit érzek,
hogy másfél éve miért,
miért lefelé nézek;
ha eljössz hozzám, ígérem,
kiszolgállak téged.
Eléd rakom az életem
és poharadba a véremet töltöm.

Hogy most hol lehetsz,
azt el sem képzelhetem.
Olyan hadak állnak köztünk,
hogy hiába költöm
egész szívemet arra,
hogy egyszer megcsókoljalak,
akkor sem lesz
semmi sem köztünk.

Mióta egyszer láttalak,
minden csak szikra marad,
nem hagyok égni semmit,
nehogy ellankadjanak
a hozzád lehelt szavaim.
Tudom, hogy nem látsz.
De ha egyszer mégis eljössz, ide,
hozzám, le, le a föld alá,
akkor elvehetsz bármit.

Bűn lehet, ha az, akkor tessék,
de én semmit sem akarok az egész
görcsös életemből,
csak megtartani az arcod,
csak átültetni illatod emlékét
a koporsóm falába is.

Úgy kellenél, mint a víz
és a kenyér, ha nyelni kell.
Úgy kellenél, mint a kibékülés
az akasztás előtt,
mint a gyógyszer, mint a fény,
úgy kellenél,
mint az összes csók
és minden ölelés,
átugrott akadály, megnyert versenyek,
minden születés,
úgy kellenél nekem.
Úgy kellenél te nekem, hogy nincsenek
hasonlatok.

Csak az arcod van és itt,
lenn,
itt, lenn az illatod.