Szőkén, szelíden, mint a szél,
     feltámadtam a világ ellen,
     dúdolva szálltam, ténferegtem,
     nem álltam meg - nem is siettem,
     port rúgtam, ragyogtam a mennyben,
   cirógatott minden levél.

   Szőkén, szelíden, mint a szél,
     minden levéllel paroláztam;
     utamba álltak annyi százan
     fák, erdők, velük nem vitáztam:
     - fölényesen, legyintve szálltam
     ágaik közt, szép suhanásban,
   merre idő vonzott s a tér.

   Szőkén, szelíden, mint a szél,
     nem erőszak s akarat által,
     ó, szinte mozdulatlan szárnnyal
     áradtam a világon által,
     ahogy a sas körözve szárnyal:
     fény, magasság sodort magával,
   szinte elébem jött a cél.

   Szőkén, szelíden, mint a szél,
     a dolgok nyáját terelgettem,
     erdőt, mezőt is siettettem,
     s a tüzet - égjen hevesebben,
     ostort ráztam a vetésekben:
     - így fordult minden vélem szemben,
     a fű, levél, kalász is engem
     tagad, belémköt, hogyha lebben,
   a létet magam ellen szítom én.

   Szőkén, szelíden, mint a szél;
     nem lehetett sebezni engem:
     ki bántott - azt vállon öleltem,
     értve-szánva úgy megszerettem,
     hogy állt ott megszégyenítetten
     és szálltam én sebezhetetlen:
   - fényt tükrözök csak, sár nem ér.

   Szőkén, szelíden, mint a szél,
     jöttömben csendes diadal van,
     sebet hűsít fényes nyugalmam,
     - golyó, szurony, kín sűrű rajban
     süvített át, s nem fogott rajtam,
     s mibe naponkint belehaltam,
     attól leszek pusztíthatatlan,
   s szelíden győzök, mint a szél.