Ma Hegyi vissza dobta három munkám...

íme levele:

Szia Norbert,
a három képedről szeretnék beszélni. Egyrészt ha egy kép életlen, és az az életlenség a technikai problémából adódik és nem értelmezhető része a közlésnek, akkor az a kép rossz, sajnos. Vannak kivételek, mondjuk ha hirtelen az ember olyan helyzetbe kerül, hogy egy olyan eseményt lát, ami megismételhetetlen és egyszeri, ritkaság, akkor ez van, mondjuk az utcán szembejön Tanita Tikaram és Cliff Richard, akkor ha elmozdult és életlen, de csak az az egy kép dokumentélja a történetet, hát, mit lehet tenni. De itt nem ez a helyzet.

Aztánmeg: van egy tónusrend, ami a teljes fehértől a tök feketéig tartó árnyalatokat tartalmazza. Első megközelítésben jó, ha a képen mind az árnyékoknál, mind a csúcsfényekben vannak, maradnak részletek. A te képed sok helyen ki van égve.

És végül a legnehezebb, ami nem technika. A csendélet egy elmélyülést igénylő műfaj. A kép minden négyzetcentijének értelmezhetőnek és indokoltnak kell lennie, különben zavaros lesz a végeredmény. Mondok példákat. A sünök feje, szeme takarva van a vadszőlővel, miért? A madáretető háncsa csúnyán lepördült. A kép bal oldala üres, míg a jobb oldal túl van zsúfolva. A másikon, a vadszőlő szárai rondán kanyarognak a betonlapon, a béka alig észrevehető. A vasoszlopok a kerítésben idegenek, durvák. Szóval én azt javaslom, hogy egyrészt adj erre magadnak több időt, másrészt keress tárgyakat és magad rendezd be azt, amit mutatni akarsz, előbb kevesebb tárggyal, és a legfontosabb: nézegess sok csendéletet, mert abból lehet a legtöbbet tanulni. A csendéleten semmi sincs véletlenül, a spontán odavetett kabát is ki van számolva, hogy miért úgy és miért ott van és hogy gyűrődik és mi a fény rajta, szóval a csendéletnél minden az esztétikának van alávetve. Nem könnyű, viszont jót lehet vele tanulni, pepecselni, elmélyülésre késztet. Ha nem haragszol meg, ezeket még nem tenném ki, küldj újabbakat, javaslom, hogy egy beállítással indulj el, és azt beszéljük át.
Zsolt